Egy neves kutató élete is vehet tragikus fordulatot

A család olyan egység, ami még akkor is fennmarad, ha maguk a kapcsolatok meg is szakadnak. A vérség, a tudat, hogy valaki a rokonod, akkor is összeköt, ha már hosszú évek óta nem beszéltél az illetővel. Így voltam én a nagybátyámmal is, aki nem mellesleg neves régész, Mongóliában kutatott dinoszaurusz leletek után, de megromlott a viszonya apámmal. Senki sem tudja, hogy min vesztek össze, de testvérek között az ennyire rossz viszony elég ritka. És hát ha a szülő haragszik valakire, akkor annak a gyerek is megissza a levét, én pedig bármennyire szerettem volna újra látni a bácsikámat, évtizedekig nem volt rá lehetőségem. Csak nemrégiben, amikor az unokatestvérem megkeresett, akkor jutott eszembe, hogy tulajdonképpen már felnőtt ember vagyok, azzal lépek kapcsolatba, akivel csak szeretnék. De nem jó hírrel keresett meg, ugyanis az apjánál, az emlegetett bácsikámnál az alkoholizmus végstádiuma állt be egy ideje, és a segítségemet kéri, hátha még meg tudnánk menteni az életét. Nagyon megijedtem ettől, és természetesen írtam az uncsitesómnak, hogy persze, szívesen találkozom vele.

Végül egy belvárosi kávézóban futottunk össze. Alig ismertem meg, hiszen körülbelül 10 éves korunkban láttam őt utoljára. Ettől függetlenül örültünk egymásnak, és próbáltuk naprakészre hozni a kapcsolatunkat. Elmesélte, hogy az anyukája és a nagybátyám elváltak, mert nem bírta, hogy állandóan távol van ásatásokat végezni, dinoszauruszokat kutatni. Szegény bácsikámnak ez volt az utolsó csepp a pohárban, vagyis sokkal inkább az első, mivel ezután keményen inni kezdett, és azóta se hagyta abba. Elveszítette a kutatói ösztöndíját, a munkáját, és rettenetesen leromlott az állapota. Azt mesélte, hogy amikor legutóbb meglátogatta, már egyértelműen az alkoholizmus végstádiuma állt be nála, és rettenetesen aggódik érte, nagyon fél, hogy elveszíti. Én próbáltam megnyugtatni, hogy biztosan lehet még rajta segíteni, nincs olyan, hogy valakiről teljesen le kell mondani. Megígértem, hogy a közeljövőben alaposan körbenézek, hogy hátha találok egy olyan intézményt, ahol foglalkoznának vele.

Az ígéret szép szó, ha betartják, úgy jó. Neki is álltam átnézni, hogy az országban hol foglalkoznak alkoholistákkal és melyik az az intézmény, amelyik elég jó ahhoz, hogy egy ennyire súlyos esetet is akár eséllyel térítenek vissza a jó útra. Igen ám, csakhogy a legtöbb helyen még mindig a fél évre befekvős, kínkeserves, hagyományos módszert alkalmazzák, aminek ráadásul nincs is túl nagy sikerrátája. Már éppen kezdtem volna feladni a reményt, amikor belebotlottam egy magánklinikába, amit egy család üzemeltet, és egy igen neves addiktológus szakember működik közre a kezelésben. Emellett a korábban kezelt, felépült vagy felépülőben lévő páciensek is részt vesznek a terápiákban, ezzel nyomatékosítva a jelenleg kezeltekben, hogy van kiút. Mindenképpen érdemesnek tartottam arra, hogy legalább egy konzultáció erejéig felvegyék velük a kapcsolatot, hiszen mindent érdemes megpróbálni, ha a bácsikám élete a tét.

El is küldtem a weboldalukat az unokatestvéremnek, és azt tanácsoltam, hogy feltétlenül keresse fel őket, és beszéljen velük. Még ha most éppen nem is tudnak vele kezdeni semmit, akkor is hátha legalább tanácsot tudnak adni abban, hogy mit kezdjenek vele addig is. Nagyon szépen köszönte, hogy ilyen sok időt áldoztam a kutatásra, és megígérte, hogy mindenképp ad a dolognak egy esélyt. Ha egy addiktológiai klinika ennyire felkészült, akkor az alkoholizmus végstádiuma sem jelenthet nekik akadályt. Ezt követően egy jó ideig nem hallottam felőlük, azonban amikor az unokatestvérem újra megkeresett, sajnos rossz hírt kellett, hogy közöljön. Az apukája meghalt, mielőtt elkezdődhetett volna a kezelés, így sajnos hiába volt minden fáradozásunk. Kifejeztem mélységes részvétemet, hiszen én is nagyon sajnáltam, gyerekkoromban nekem is nagyon sokat jelentett az öreg. Nagyon remélem, hogy apám legalább a temetésére hajlandó lesz elmenni, és legalább most félreteszi a gyerekes makacsságát.